BLOG OF THE DINAMIT
Egy Puli kölyök születik. Egy új élet
keletkezik, jön létre és sokaknak fogalma nincs arról mivel jár ez. Vagy azért,
mert nem értenek hozzá, vagy azért, mert nem akarnak.
Én személy szerint a dinamit rudakat tároló ládát
kibontom most...és háttérnek felteszem ide. Felteszem, mert a robbanó dinamitot
védő faláda minősége sokat nyom a latban, hogy maga a faláda tartalma épen
maradjon, ne sérüljön. Átvitt értelemben,
ha értitek mire gondolok...
Hogy
mit is rejt a láda? Nézzük ezt meg együtt folyamatosan. Új élet születik, a
dinamit felrobban…de ezzel még abszolút nincs vége…hisz ez egy VÉGTELEN
TÖRTÉNET.
A végtelen történet is, mint maga az élet
fejezetekből, szakaszokból és fontos állomásokból áll. Vajon ki tanítja meg azt
az embert, aki nem ért hozzá? Ki osztja meg megfigyeléseit, tapasztalatait egy
csoporton belül azokkal, akik csak szeretnének, de nem tudnak?
Majd talán én itt…a robbanó DINAMIT!
|
2007. 01. 21. GOOD BY! Eljött az idő! Valami egészen furcsát és elmondhatatlant érzek a gazdáimon. Nem is igazából nekem szól, hanem a testvéreimre vetnek olyan pillantást, amitől összeszorul a szívem és a hatodik érzékem minden idegvégződése valami különös dolgot sejtet. Vendégek jönnek és nézegetik a testvéreimet! A konyhapulton csomag, benne egy nagy zacskóban táp és tálka, mellette labda. A két csomag érdekes módon választódik szét. Az egyik csomagban Dondi labdája és Dondi tálkája…a másikban Darué. Ahányszor a testvéreimre néznek itthon, velük játszanak utána én következem. Ölbe kapnak, cirógatnak…hangjuk vidám, a szemük mosolygós, de ebbe a vidámságba valami furcsa mélabú szorul.
Már a második oltásainkat is megkaptuk…sírtam nagyon! De a szuri után a vígasztalás jól esett. Mintha testvéreim is éreznék azt a különös dolgot…játszanak és bolondoznak, de aztán gyorsan összebújunk. Valami azt súgja, mintha nem tehetnénk mindig ezt. Olyannyira, hogy ha valaki hiányzik a hármas csapatból, akkor eszeveszetten keresni kezdjük. Elszakadnak ezek a kötelékek, tudjuk jól…de a gazdáink felelősségteljes emberek. Az idegenek, bár már nem ismeretlenek, de mégis még nem foglalnak akkora helyet a szívünkben, mint azok, akik 8 héten át óvtak, védtek és gondoztak…sőt, születésem pillanatában is ott voltak segíteni. Rájuk szívesen bíznám az életem, mint ahogy bíztuk is, de tudom….a gondoskodó kéz kinyúl majd az otthon kapuján, ha kell és segít. Reméljük nem lesz rá szükség. Egedetlen rosszaságunk megbocsátást nyer és csak a vidám, szép dolgok maradnak az emlékkönyvben…abban, amit mi írtunk itt! A történetet érzem egyedül kell folytatnom, hiszen testvéreim kiröppenni látszanak, elhagyni ezt a biztonságot adó fészket. Sokat vagyok egyedül, mert ha játszanak, bírkóznak én már érzem…félre is vonulok és csak révedve nézem őket, mit huncutkodnak, viháncolnak. Alakjuk és mozdulataik már-már ködbe vesznek és a szívük-lelkük mintha nem is lenne itt. Pedig itt van és egy-egy darabja örökre itt marad…bár nem mondják ki, de érzem, hogy az a két csomag ott mire vár…útravaló, egy utolsó gesztus és a kezdet egy új élet kapuján. Elmennek és itthagynak és emlékük bennem tovaszáll. Elillan néha ez az érzés…fojtogat nagyon…most nem is írok, míg el nem rendeződnek zsigereimben a gondolatok. Addig türelmet és megértést kérek…nem egyszerű ezeket a cérnákat elszaggatni, hisz a szeretet egy nagyon erős kötelék. Újra kell gondolnom a dolgot, hisz életemnek egy szakasza lezárul és véget érni látszik…de aztán újult erővel újra itt vagyok!!!
|
|
