A varázslatos ösztön

 

avagy az ösztön varázslata...

Biztos érezték már sokan a nyár kellős közepén, hogy nemcsak szabályosan megáll a levegő, és fűszál sem lebben, egyetlen árva fuvallattól sem, hanem olymértékben süt, hogy szabályosan égeti az ember tüdejét, ahogy beszívja. Egy ilyen forró nyári nap délutánján, a tanyán a megnyírt Racka nyáj már nem is legelt a mezőn, hanem behúzódtak az árokpart mellé a fák hűvöset adó árnyékába. Nem esett nekik jól a legelés sem, mert a tűző Nap még a gyep tetejét is a szó szoros értelmében megperzselte. Történhetett ez azért, mert a nyár eleji sok esőtől még süppedős talaj a forróság hatására csak úgy ontotta magából a párás levegőt, és a napsugarak az alulról párolgó nedvességtől megtekerték a fűszálak leveleit. Azok a juhok, akik kevésbé bírták a meleget az összeálltak a többivel az árnyékban, és fejüket a másik hasa alá lógatva ziháltak. A forró nyárban kevésbé kitikkadt juhok pedig elfeküdtek a kis tó partján, és elnyúlva kérődztek. Ahogy hűlni kezdett a levegő, késő délutánra, úgy lettek a juhok is egyre elevenebbek és aktívabbak. A fák alatt felálltak és megrázták magukat. Néha le-le hajoltak egy fűcsomóért, és egyre élénkebben járt a fülük is, ami jelezte, hogy legelés közben finom falatokat találtak. Harsogott a szájukban a zöld fű, ahogy rágtak. Egyszer csak szépen elterülve, lazább csapatot alkotva elindultak legelve a bekerített terület túlsó sarka felé.

Ekkor egy ember jelent meg a terület kapujában egy fiatal fekete kutyával az oldalán. A kis Puli követte a férfit és felnézve rá ballagott a lába mellett. Járt már régebben egy évvel ez előtt egyszer ezen a területen, a tanya melletti legelőn, de akkor még fél éves volt. A juhokat látva fél évesen még csak buffantva jelezte a furcsaságot távolabbról. Most viszont a területre lépve a juhok még nem fordultak ki a tó mögül a nyílt terepre a fák dús lombjainak takarásából. Ugyan érezte a kis Puli a jószágok illatát és tudtul is adta gazdájának, hogy valamit érez, mert az ember tekintetét fürkésző szempár a földre szegeződött, szaglászva keresgélt és élvezettel ropogtatta a birka bogyót, amit talált. Közben az ember többször nevén szólította, hogy ne távolodjon el a lába mellől. Amikor a nyáj lassan csorogva előtűnt a nyílt a rikító zöld mezőn, akkor viszont felkapta a fejét, tett néhány lépést előre és buffogott, mint egy évvel ezelőtt. Felnézett sűrűn az emberre, hogy most menjen, vagy maradjon. De a szófogadása erősebb volt és csapott egyet a fejének fekete tincseivel, majd visszament a férfi mellé. A juhok meglátva a kutyát felkapták fejüket, és egyre szaporábban szedték a lábaikat, míg a legelő sarkába nem értek, ahol megfogta őket a kerítés.

Az ember és a Puli lassan, kimérten, megfontoltan és nyugodtan ballagott a juhok irányába, akik a bekerített legelő sarkában egy összefolyó sárga foltot alkottak. Közben a férfi időnként lehajolt és kezével megcirógatva borzolta a Puli hátán a tincseket. A szavai lágy, kellemes dallamként hangzottak a Puli számára a tanya csendjében, mint valami dicsérő, buzdító muzsika. Nem úgy csattantak, mint amikor magához rendeli a gondolataiban elmerülve elcsatangoló Pulit, hanem szinte támaszt jelentettek a Puli számára a kimondott szavak. Ezzel oda is értek közvetlenül a juhok mellé, de ekkor már a fiatal Puli úgy vakkantott, hogy a feje is bólogatott közben az izgalomtól. Egy lépésnyire le is maradt az embertől és a háta mögött hol jobbra tért ki kissé, hol bal oldalt toppantott az egyik mellső lábával a juhok felé.

A nyáj rohant volna valamelyik irányba, de a férfi látta ezt, és amikor szökkentek volna, akkor elébük lépett. Ahogy a nyájban a szélső juhok ugrottak egyet, hogy magukkal húzzák a többit, úgy indult neki a fiatal Puli az ember mellett, pont abba az irányba, amerre a juhok szökni próbáltak. A legelő sarkában mindkét irányba megpróbálták ezt, míg az ember egyszer csak úgy döntött látva a Puli tettre kész feszültségét, hogy a mező közepe felé had törjenek ki a sarokból. Ahogy a juhok mozdultak a nyáj szélén úgy nem elébük lépett, hanem az ellenkező irányba a nyáj túlsó oldala fel rést hagyva a menekülésnek. Ahogy elkezdett kifolyni a nyáj a túlsó oldalon úgy pattant a Puli utánuk. Mintha puskából lőtték volna ki úgy vágtatott a juhok után és megpróbálta őket visszahajtani a sarokban maradt nyájhoz. Az első meglépő Rackákat vissza is pattintotta a többi közé, de ahogy a többi juh meglátta az elszökkenőket úgy ment utánuk és végül az emberrel ellenkező irányba, mintha egy lyukat vágtak volna egy dézsa aljába úgy folyt ki az összes állat a sarokból.

Nem mentek túl messze, hanem kissé távolabb a hömpölyögve a sarokban álló embertől megálltak, mert az elsők, akik elhagyták a sarkot megtorpantak. A férfi érezte, ahogy feléjük közeledett, hogy még néhány lépés és elrugaszkodnak. Viszont tudta, hogy a fiatal Puliban ez már, mint a kulcs a zárban kiváltja az ösztönös viselkedést, hogy hajtsa a juhokat. Ezért óvatosan lépkedett és amint meglátta, hogy a nyáj eleje elkezd megindulni avval egy időben hajolt le a fekete Pulihoz, hogy a kezével a fenekén lökjön egyet és közben a szavával hajtásra biztatta, hogy menjen utánuk. Így is lett. Fiatal Puli volt még, ezért nem érte be őket, hogy elébük vágjon és most már a nyáj sem állt meg néhány méterrel odébb, hanem a többszöri próbálkozástól elviharzottak a túlsó sarokig.

Visszatérve a Puli a gazda hívására hatalmas dicséretet kapott. Mert amint látta az ember, hogy a Puli nem éri be a juhokat inkább magához hívta. Elballagtak a túlsó sarokig a juhokhoz és próbálták újra. De ettől kezdve az volt a Puli dolga, hogy a férfit segítve ne engedje a sarokból kifolyni a nyájat. Ha a Puli ellenére pattantak volna a sarokból, akkor a férfi oda lépett és biztatta a Pulit, hogy ne engedje őket. Ezt még annyira a Puli nem érezte, mert élvezte volna, ha a juhok után eredhet és először inkább várt, hogy a nyáj széléről juhok lelépjenek, de néhány emberi közbelépés után már tudatosult benne, hogy inkább ne engedje a nyájat a sarokból. A végén még morgott is azokra a juhokra, akik kiugrottak volna otthagyni a többieket.

Néhány perc után a férfi két lépést hátra lépett a nyájtól és magához hívta a Pulit. Leguggolt hozzá és jó alaposan megsimogatta, megdicsérte. Majd együtt lépdeltek a süppedős füvön a legelő kapuja felé. A férfi arcán mosoly és a Puli pattogott az ember lába mellett örömében. A Puli úgy nevetett örömében, hogy az élénkpiros nyelve a gazda kezét nyaldosta, ahogy felugrott derék magasságba. A kapun kilépve vakkantott még párat búcsúzóul a nyáj felé a levegőbe. Közben megérkezett néhány szellő a tanya köré estére és az öröm mellé még simogatta is az ember arcát borzolva a Puli szőrének tincseit. Így a vakkantás bizony nagyon is eljutott a juhokhoz, akik pedig búcsúzóul felkapkodták a fejüket legelés közben, ahogy sárgán úsztak egyre távolabb a legelő zöld füvében.

Rasztari-Duci Juci

VIDEO 1 

VIDEO 2